2008. február 22.

A mindennapok vallásossága a bácskai Kupuszinán

Silling István írása a Forrás folyóirat 2004/6 számában

A római katolikus ünnepek, a vasárnapok, valamint a családnak vagy közösségnek hivatalossá vált ünnepei (esküvő, keresztelő) liturgikus rendjét tisztelő és betartó, hagyományápoló bácskai Kupuszinán (Bácskertes, Vajdaság) a templomon mint a hivatalos liturgia szakrális terén kívül is számtalan alkalma nyílik a hívő embernek vallása gyakorlására. Az emberek közötti legegyszerűbb kommunikációs kapcsolattól a hosszan elnyúló, napokig, hetekig, hónapokig vagy egy életen át tartó böjtig, fogadalmakig, a gyermeknevelés hosszú éveiig sok megélési lehetősége van a vallásgyakorlásnak, és ezáltal a vallási néphagyomány átörökítésének is.

A mindennapi, vagy más szóval hétköznapi vallásosság legelterjedtebb mozzanata a keresztvetés, mely valójában maga is ima, imával párosuló gesztussor. Az imádkozás előtt és után történő keresztvetés az imádkozásnak mint vallásos cselekedetnek a része. Valószínűleg ez a leggyakoribb alkalma a keresztvetésnek. Azonban a szakrális terek, keresztek, szobrok, kápolnák, templom, kálvária előtt történő elhaladás is keresztvetésre buzdítja a kupuszinai asszonyokat. A férfiakat kevésbé. De a vallási hagyományokat megtartó férfiak is éppúgy becsülői és tisztelői a szakrális emlékeknek, csakhogy ők kalapjuk, sapkájuk, fejfedőjük megemelésével és a magyar nyelvterület katolikus részén mindenütt szokásos köszönéssel: Dicsértessék a Jézus Krisztus! mondásával tisztelegnek. Ugyanez vonatkozik a temető területére történő belépéskor is.

Szenteltvízbe mártott ujjaival keresztet vet magára a hagyományőrző család minden tagja, mielőtt aludni térne.

Keresztet vetnek a kenyérre is, mielőtt megszegnék. Szegés után a kést nem hagyják élével az asztalon, sem másutt, mert belelép a Jézuska. Evés előtt szokás az imádkozás, ám aki nem imádkozik, az legalább keresztet vet magára. Utcán, illetve a templomon kívül az Oltáriszentséggel való találkozáskor le kell térdelni és keresztet kell vetni. Ez a ma már egyre ritkább gyakorlat leginkább akkor történt, amikor beteghez hívták a papot, hogy lássa el utolsó kenettel, a betegek szentségével. Napjainkban gépkocsin érkezik a pap a beteg házához, így a járókelők nem is tudják, hogy mikor halad el előttük az Oltáriszentség. Temetési menettel való találkozáskor ugyancsak megálltak az emberek, megállították a szekereket, a férfiak levették kalapjukat, a nők keresztet vetettek. Az utolsó tiszteletadáson kívül itt már a ravatalon megszentelt halottnak kijáró tiszteletadás is megnyilvánul. Ha véletlenül lakodalmi menet találkozott temetési menettel, akkor a muzsikusok elhallgattak, a vidám társaság csendben várta meg, hogy a gyászolók elhaladjanak. Amerre a temetési menet ment, arrafelé a kocsmák, más üzletek ajtaját is egy rövid időre becsukták. Ez ma már nem része a kupuszinai népi vallásosságnak, hiszen a temetőbeli ravatalozókápolna megépítése óta nincs temetési menet a faluban.

A köszönés, mint már említettem, az emberek közötti kapcsolatteremtés első jele. Az utcán egymással találkozók közül a fiatalabb – akár férfi, akár nő – köszönt előre Dicsértessék a Jézus Krisztus! mondással, vagy rövidebben Dicsértessékkel. Erre az idősebb fogadta a köszönést: Mindörökké ammën, vagy csak Mindörökké. A néprajzi szakirodalom számon tartja – a magyarok ilyen köszönése mellett a hasonló lengyel szokást –, s ennek kiegészítésére el kell mondanom, hogy a bácskai horvátok, bunyevácok, sokácok (lévén ők mindannyian római katolikusok) hasonló módon köszönnek a maguk nyelvén. Kupuszinán ez a köszönési mód utcán már alig hallható, pedig harminc-negyven évvel ezelőtt még a zsémbesebb öregek hangosan megfeddték a nem köszönőket akár szidalmazással, a szüleik nevelési módját emlegetve, akár azzal, hogy ők maguk jó hangosan, hogy más is hallja, ráköszöntek a nem köszönő fiatalra, aki erre mindenképpen elszégyellte magát. És ez nem tartozott a személyiségjogok megsértésének körébe, csupán a helyes gyereknevelés feladatai közé. A köszönések közül férfiak még használják az Adjisten!, ritkábban Adjonisten! köszönésformulát, amire a válasz is Adjisten!, vagy csak elvétve Fogadjisten!

A házba belépő bárhonnan érkező házbeli, avagy idegen mindig az említett Dicsértessék a Jézus Krisztus! köszönéssel üdvözölte az otthon levőket. A válasz a már említett volt. Templomból hazatérő ember a házbelieket még ma is több helyen a következőképpen köszönti: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Része legyen a szentmisében annak is, aki nem volt!, amire a válasz: Mindörökké ammën. Engedje az Isten! Amikor valaki elmegy a háztól, akkor az Isten áldjon meg! köszönéssel távozik, amire az ottmaradók szintén Isten áldjon meg! jókívánsággal válaszolnak. A háztól távozó halottnak is ezt mondják: Isten áldjon meg! Szerencsés utat!, s ebben az utolsó útjára indulót kísérik ki olyan kívánsággal, hogy jó helyre kerüljön, vagyis a mennyországban legyen helye a lelkének!

Ha már a halottól való búcsúzást említettem, szólnom kell az alamizsnálkodásról mint a vallási néphagyomány egyik eleméről. Kupuszinán a halott után maradó ruhákból mindig adnak szegényebb embereknek, vagy ha nem is szegényebbnek, akkor a ruhadarabokat viselni tudó személyeknek (egyre kevesebb a népviseletben járó asszony, s ezért már-már nincs is kinek adományozni az elhunyt nő után maradt ruhadarabokat). Nem a vallás, hanem a néphit szerint, ha a házbeliek a nemrég elhunyttal álmodnak, akkor az azt jelenti, hogy az elhunytnak még bolyong a lelke, s ezt úgy lehet megnyugtatni, hogy a ruháiból szét kell osztani, vagy pedig mielőbb misét szolgáltatni lelke üdvéért.

Kötelező alamizsnálkodási alkalomnak tartják Kupuszinán a Szállást kereső Szentcsalád-kilencedet befogadó ház asszonyának kötelességét, hogy karácsony előtt egy-egy rászorulóbb családot élelemmel megsegítsen. Élő szokás ez még a faluban. Ugyancsak illetlen dolognak tartják, ha szenteste a karácsonyköszöntők közül bárkit is elküldenek. Az év közben a házba betérő koldusoknak is mindenhol adnak kisebb-nagyobb alamizsnát: tojást, krumplit, hagymát, egy tányér levest, egy-két szelet kalácsot, pár dinárt stb. Régen mindenszentek délutánján a temető bejáratánál sok koldus, jobbára apatini cigány kéregető ült, s könyöradományt kért. Aprópénzt volt szokás adni ezeknek a rászorulóknak.

A népi vallásosság leggyakoribb mindennapi formája ma is az imádkozás, az Istenhez való fordulás, a vele való kommunikáció. Az imádkozás alkalma leginkább a lefekvés előtti, s ilyenkor hosszabban imádkozik a vallásos ember; azután a reggeli imádkozás, valamint amikor a reggeli, déli vagy az esti harangszót hallja. Legtöbben a miatyánkot, az üdvözlégyet – főleg ha a rózsafüzéres társulat tagja az illető –, az úrangyalát imádkozzák. Ha a mezőn meghallják a harangszót, akkor figyelnek, hogy hogyan szól. Ha halottra harangoznak, akkor az Isten nyugosztalja! kívánsággal veszik tudomásul a hírt. Ha az úrangyalára szólít a harangszó, akkor abbahagyják a munkát, felállnak, keresztet vetnek, s elimádkozzák azt. De Kupuszina az archaikus népi imádságokat tudókról is ismert a néprajzkutatók között. Erről a témáról szóltam már előző könyveimben, s most csupán néhány újabban hallott, s az imádkozással kapcsolatos hagyományról teszek említést. Volt eset, hogy a határ távoli részébe ment dolgozni a család, s az asszony nem szállt fel a szekérre, hanem úgy vezekelt, hogy végig gyalog ment, s közben magában a rózsafüzért imádkozta, s az ujjain számolta a tizedeket. A néphit úgy tartja, hogy aki az ujjain számolja a rózsafüzér üdvözlégyeit, annak halála után nem fognak megmerevedni az ujjai, s szépen lehet majd imádságra kulcsolni a kezét a ravatalon. Különben azt a tényt, hogy rózsafüzéres volt-e valaki életében, halálakor a templomtorony ablakába kitűzött fehér keresztes fekete lobogó adja tudtára az egész falunak. Ennek temetési szertartása is összetettebb.

Az imádkozáshoz kapcsolódnak a hosszabb-rövidebb kérések, hálaadások. Valamilyen terv megvalósítása előtt ezt mondják: Ha Isten segít, vagy Ha a Jóisten is úgy akarja. Munkakezdés előtt, útra indulás előtt a Jézus, segíts! fohászt mondják leginkább. Idős adatközlőm mesélte, hogy az aratás megkezdése előtt, levetett kalappal a következő fohászt szokta mondani a búzatábla szélén: Tudod, Uram, hányan vagyunk, azt is tudod, mit akarunk. Jézus segíts!, s csak ezután suhintott a kaszájával. Vöröshagyma-termesztéséről volt ismert sokáig Kupuszina. A hagyma felszedése előtt szokták mondani, kissé tréfásan, de komolyan gondolva: Jézus segíts, sokat osz nagyokat! Amikor pedig valamely munkát szerencsésen befejeznek, akkor a Hála Istennek!, vagy szebben Hála Istennek, adjon minden szegénynek! hálaadással köszönik meg Isten segítségét. Ha ingyen-munkát végeznek, akkor azt Isten nevibe, vagy Jézus nevibe teszik. Ha kellemetlen dologról kezdődik beszélgetés, akkor annak elhárítására a következőket mondják: Hagyjuk Jézus szent nevibe! Ne beszéljünk róla! Ha valakit szidalmaznak, átkoznak, akkor azt kérik, hogy Verje meg az Isten!, s ettől nagyobb átkot senkire sem lehet mondani.

Könnyebb munkavégzés közben (gyomlálás, apróhagyma-szedés) az asszonyok a mezőn vallásos énekeket énekeltek régen, s ilyenkor mesélték a gyerekeknek, meg a felnőttek egymásnak az öregektől hallott Krisztus-legendákat, Mária-látásokat, Mária-álmokat.

Nehéz dolgaik emlegetésénél így kérnek bocsánatot Istentől: Isten panaszul ne vegye! Ha valamit el akarnak hárítani maguktól, akkor így fohászkodnak: Mentsen meg a Jóisten!, vagy Mentsen meg a gyűdi Szűz Mária! Fogadkozás közben gyakran hallani Kupuszinán az Isten a tanúm rá!, vagy az Isten bizony! Bizisten! kifejezéseket. Amikor valakit megköszöntünk, akkor így mondjuk: Isten éltessen! Van, aki a köszönöm helyett így válaszol: Engedje az Isten!

A kérés, illetve az áldásvárás kategóriájába tartoznak azok a hiedelmek is, amelyek az emberélet fordulópontjain az esővel kapcsolatosak. Ugyanis Kupuszinán még él az a hiedelem, hogy ha a menyasszonyra eső hull, az áldást jelent. Ha pedig a halott koporsója megázik, akkor az elhunyt üdvözül.

A mindennapi gyereknevelésben is többször megjelenik a vallásos elem. Így például abban a hiedelemben, hogy annak a gyereknek, aki náddal verekszik, meghal az anyja, valójában Jézus megostoroztatásának emléke él tovább, szigorú didaktikai figyelmeztetéssel.

A kenyér megbecsülésére is nagy gondot fordítottak a nevelők, a szülők. A kenyeret nem szabad eldobni, mert az a Jézuska teste. Ha egy darab kenyér leesik a földre, azt fel kell emelni, megcsókolni, ugyancsak azért, mert az a Jézuska teste, s el kell fogyasztani. Különben pedig az érett búzaszem egyik végén Jézus arcát vélik felfedezni a kupuszinaiak.

Az egyházi előírások betartására figyelmeztet az a hiedelem is, hogy ha adventben táncolnak, akkor lehullik a szilvatermés.

Lányok nevelésével kapcsolatos az a már eltűnőben lévő felfogás, hogy a lányoknak nem szabad fütyülniük, mert akkor sír a Szűz Mária.

A csodálkozás, rácsodálkozás általánosan elismert alkalom arra, hogy valami baj történjen a csodálkozóval. Bár a néphit körébe tartozó jelenségről van szó, mégis el kell mondani, hogy Kupuszinán ilyenkor bajelhárítás gyanánt az Uram, Isten!, vagy a Jézus, segíts! felkiáltás hallatszik. Ugyanez vonatkozik arra az esetre is, ha valami olyat eszünk, amit abban az évben még nem ettünk, vagy olyasmit látunk, amit még nem láttunk. Ijedtség esetén a Jézus, Mária!, vagy a Jézus, Mária, Szent József! fohászt kell mondani.

A népi vallásosság körébe tartoznak a különböző fogadalmak is, amelyek már jócskán kötődnek a böjt fogalmához is. Ezt sokféle okból tehetik, de megkülönböztetett például a nagyböjthöz mint szakrális időhöz kötődő dohányzás- és alkoholtilalom, illetve vagy az egyik, vagy a másik. Ugyancsak fogadalmat tehetnek a gyermekáldásban nehezen részesülő házaspárok vagy a szülés fájdalmaitól félő asszonyok. Ilyen családokban azután, ha kislány születik, akkor a Rita vagy az Anna nevet kapja, hiszen Szent Ritához vagy Szent Annához imádkozott az édesanya, s háláját nevének tiszteletével fejezi ki. A kupuszinai Szent Anna templomban is megtalálható a nem is olyan régóta tisztelt Szent Rita képe, akihez sokan imádkoznak. Tiszteletéről szóltam már a Kilencedek Kupuszinán című írásomban, mint ahogyan a többi ilyen házi ájtatosságról is (Lurdi-kilenced, Szent József-kilenced, Szállást keres a Szentcsalád-kilenced stb.). Gyermekáldásért könyörgő család a meghallgatás után fogadalomból házába fogadja évente a szállást kereső Szentcsaládot. Isten vagy a szentek közbenjárásáért gyertyát, virágot, esetleg nagyobb tárgyat (pl. oltárterítőt, szőnyeget) ajándékoznak a kupuszinaiak a templomnak. Fogadalomból ápolnak néhány szabadtéri szakrális emlékművet, a körülöttük levő virágágyást is.

Fogadalmi zarándoklatokról is beszél a hagyomány Kupuszinán. Leginkább Doroszló-ra s Máriagyűdre zarándokolnak a fogadalomtevők.

A bűnbánat, a bocsánatkérés, vagyis a gyónás, szentáldozás is a vallásos ember életének része. Igaz, ezek a cselekedetek a templomban történnek, de például a gyónni induló ember a házban levő minden személytől, lettlégyen bárki idegen is, bocsánatot kér, ha esetleg vétkeivel megbántotta. Erre általában az Istennél a bocsánat a válasz. A gyónás utáni áldozással kapcsolatos az a hiedelem, hogy akinek a szentostya felragad a szájpadlására, az nem gyónt igazul.

A böjtöt az egyház által előírt napokon (hamvazószerda, nagypéntek, Ádám–Éva napja) szigorúan megtartja a kupuszinai magyarság. A nagypénteket a legrégibb hagyományt őrzők olyannyira böjtölik, hogy még halat sem esznek. Ehhez az a hiedelem kötődik, hogy aki nagypénteken halat eszik, annak holtteste a ravatalon kellemetlen szagú lesz, büdösödni fog. A hétköznapok közül a pénteket tartják böjti napnak. Ilyenkor leginkább babot főznek, s valamilyen főtt tésztát esznek utána. A böjthöz szorosan kapcsolódó fogadalom volt azé az édesanyáé is, aki hosszú éveken át minden szerdán, pénteken és szombaton csak kenyeret evett és vizet ivott, hogy a második világháborúban fogságba került fia hazakerüljön, ami hála Istennek, meg is történt. Úgy tartja a néphit, hogy aki fogadalomból sokat böjtöl, az szombaton, a Szűz Mária napján fog meghalni. Nem kupuszinai, hanem Beszédes Valéria néprajzkutató Völgyesről való adata, hogy szombaton a Szűz Mária nyitva tartja a mennyország ajtaját, s aki akkor hal meg, az bizonyára a mennyországba jut. Kupuszinán is a Szűzanya napjának tartják a szombatot, s ehhez időjóslás is fűződik, mely szerint az évnek szinte minden szombatján kisüt a nap, ha csak rövid időre is. Ez azért történik, mert akkor mossa ki Szűz Mária a Kisjézus ruháját, s annak vasárnapra meg kell száradnia. Kupuszinán úgy tudják, hogy egész évben csupán két szombaton nem süt ki a nap.

A házban található szakrális jellegű tárgyak közül ki kell emelnem az ajtó fölött függő feszületet, amely a házbeliek vallásosságát jelképezi, és erejével oltalmaz az alatta belépő, esetleg gonosz szándékú embertől. Az ajtó melletti falon található a szenteltvíztartó, fölötte a család olvasói, némelyiken a zombori karmelitáknál vásárolt skapuláré-érem. Szentképekből több is van a szobákban. Leggyakoribbak a XX. század elején vásárolt, német nyelvterületről származó, német címzésű, aláírású olajnyomatok, melyek Jézus Szívét, Mária Szívét, a Szentcsaládot, Mária mennybevitelét, a Szentháromságot, az Őrzőangyalt ábrázolják. A lakószobában függő szentképek, feszületek fölé akasztják a templomból hozott búzaszentelési zöldbúza-koszorút. Zenélő kálváriajelenet, Mária-ház, álló feszületek, búcsúkból hozott Lurdi Mária-szobrocskák, Szent Antal-szobrok, angyalkák szobrai, gyertyatartók, máriagyűdi csutorák mind a tiszta szoba almáriumának, kis szekrényének tetején találhatók, de került a Mária-szobrocskák közül a nagyszekrény tetejére is, ahol a cifra bögrék, az I. világháborús (Istenért, királyért, hazáért feliratú) emlékcsészék, az üvegből készült tortatartók állnak. Tükrös képekből is akad a kupuszinai házakban: Isten báránya, Utolsó vacsora, a Szent sír stb. Ezeket előszeretettel vásárolják a falut járó csencselő kereskedők, cigányok, hogy azután külföldön értékesítsék őket, akárcsak a lányok nyakában hajdan viselt tűzzománc Mária-érmecskéket. A lakószoba falán található a Házi áldás szövegű hímzett falvédő, valamint a színes nyomású, szentképpel díszített papír Katolikus falinaptár. A tiszta szobában vannak az elsőáldozási emlékképek. A kis szentképeket az imakönyvekben őrzik, azt pedig a szekrényben, vele együtt a szent leveleket, imamásolatokat, énekszövegeket. A szentelt gyertyát is ki szokták akasztani, leginkább a szoba falán levő feszület mellé, a Szent Márk napján szentelt friss búzakoszorú alá. A szentelt barkát nem is viszik be a házba, hanem az ereszbe tűzik, s ha vihar közeleg, akkor imádság kíséretében a tűzbe vetik. A templomból hozott úrnapi gallyat a ház kapujára tűzik, s ott is marad egész évben, ott őrzi a házat. Szenteltvíz minden házban van egy üvegben, amelyet a gazdaasszony őriz biztonságos helyen. Díszesebb porcelán, vagy más anyagból készült szenteltvíztartó nincs mindenhol, de akinél akad, az a lakószoba bejárata mellett tartja. Az aprócska Szent Antal-figurák gyakoriak a kupuszinaiak pénztárcájában, zsebében. A szent betűk különféle variációi a mostani háború (1990-es években dúlt délszláv háborúk) alatt újra előkerültek, és igen sok férfi a pénztárcájában állandóan magánál hordja máig őket.

Régen a tehetősebb családok a menyasszony koszorúját és a vőlegény kalaprózsáját asztalossal berámáztatták kék ládikába, azt üveggel fedték, s e ládika aljára, de szintén az üveg mögé szentek, angyalok kis figuráit helyezték, majd ezt a tisztaszoba falára akasztva házioltár gyanánt használták.

A ház külsején ugyancsak találhatók szakrális elemek. Ilyen például a régi, náddal fedett házak tetőperemén a nád összetartására szolgáló két deszka egybeerősítésénél látható kovácsoltvas kereszt. A korábbi, oltalmazó szerepű nap- vagy csillagminták helyett az 1960 után épített házak oromzatán téglából kiképzett padláslyukak is keresztformájúak az egész faluban. Ugyancsak az oromzaton találhatóak a két padláslyuk között a szakrális oromzatfülkék, s bennük leginkább Jézus Szíve-szobrocska, de van kis kereszt is, Lurdi Szűz Mária-, Szent Vendel-, Szent József-szobor, üvegbura alatti kálváriajelenet is e fülkékben. Lakóház oromzatán itt-ott látható még Jézus-monogram is. Az istállók udvari ablakának kiképzése néhol keresztformára emlékeztet. A házak téglakerítésébe épített szakrális oszlopfülkékről pedig a Megszentelt jeleink (2001) című könyvemben már szóltam.

Összefoglalásként megállapítható, hogy a hétköznapokban megélt vallási kultúra népi hagyományai éppoly gazdagon maradtak meg szülőfalumban, Kupuszinán, mint az ünnepnapok színes hagyományvilága, s mint a tarka népviselet és az ízes kupuszinai nyelvjárás.





Utolsó hozzászólások

· Tumbász Leonárd íjász sikere
Lonárd GRATULÁLUNK BALLAGÁSOD alkalmábol! Sok sikert és ...
· Tumbász Leonárd íjász sikere
Lonárd GRATULÁLUNK BALLAGÁSOD alkalmábol! Sok sikert és ...
·  Kupuszinaiak a Palóc világtalálkozón
...fergeteges hangulat az V.Palóc Világtalálkozón...https://www.youtube.com/watch?v=yJTuDFd4Dtc ...
·  Kupuszinaiak a Palóc világtalálkozón
Az V. Palóc Világtalálkozón találkozunk! <3 <3 ...
· Kupuszinaiak a kecskeméti Csiperó fesztiválon
Láttuk őket a Polgárok Házában, Budapesten. Nagyon ...
· A Rákóczi Szövetség ajándéka
kis aranyosak ...
· A virágtermesztésben is fejlődni kell
nagyon szepek ...
· Kupuszinaiak a kecskeméti Csiperó fesztiválon
Gyönyörű viselet, még gyönyörűbb fiatalság !!! <3 ...
·  Kupuszinaiak a Palóc világtalálkozón
Nagy öröm és megtiszteltetés volt mindnyájunk számára ...

Vajdaság MA | Délvidéki hírportál


Vajdaság MA | Délvidéki hírportál