Kupuszina, a mesébe illõ falu

A Honismeret folyóirat 2004/1 számában megjelent cikk. Vajdaságban, Zombor (szerbül: Sombor) tőszomszédságában van egy település. Az ember itt úgy érzi: tökéletes faluban jár.

Már a XIII. században laktak itt emberek. Akkor Hetes volt a neve: Atörök idők alatt – más délvidéki településekhez hasonlóan – szinte teljesen kihalttá vált. 1752ben azonban új lakók érkeztek ide. Minden bizonnyal a Nyitra vidékéről és Heves megyéből, s talán Kalocsáról is. Jöttek magyar és szlovák családok, hogy új életet kezdjenek itt. Afalut Kupuszinának (Kupusina) nevezték el. Egy évvel később már állt a templom, 1754ben pedig az első iskolai év is elindult. Az emberek berendezkedtek új otthonaikban, s összecsiszolódtak. Afalu töretlenül fejlődött. A magyar és a szlovák szokásokból – átvéve valamit a szerb és sváb hatásokból is – egyedülálló, csak Kupuszinára jellemző kultúra nőtt ki. S a falu népe tudatosan megőrizte ezt az értéket.

Viszonylag későn, az 1960as években kezdődött el a kivetkőzés folyamata. De csak a férfiaknál! A nők ma is viseletben járnak. Hétköznap egyszerűbb, ünnepnapon díszesebb ruhát hordanak. S a fiatalok sem szégyellik felvenni a „népviseletet”. Anagyobb ünnepek lehetőséget adnak arra, hogy a falu népe színpompás ruhákba öltözzék. (A szoknya régebben csaknem a földet seperte, de lassacskán megrövidült. Most térdig ér.) Őrzik szokásaikat is. Minden családi és társadalmi szertartásnak, a falubeli viselkedésnek szigorú rendje van. Néha nehéz ehhez igazodni, megfelelni az elvárásnak, de erős a belső kényszer. S az éremnek másik oldala is van: a falu védelmet, biztonságot ad közössége tagjainak. Délvidéken egyedülálló szokás van még ma is érvényben Kupuszinán. Minden csütörtökön délután fél négykor megkondul a templom harangja. Csak a falu népe és a beavatott tudja, hogy a harangszóval az 1890es tűzvészre emlékeznek a kupusziniak.

Az összetartás a lenyűgöző. Teljes egyetértésben működik itt az egyház, az iskola, a művelődési egyesület és az önkéntes tűzoltók. Bárhol, bármiről kérjük véleményüket: ugyanazt mondja mindenki. A falu lakói öntudatosak, biztosan mozognak a világban. Szorgalmasak, tiszták, rendesek; tudják, hogy – anyagi és szellemi – gazdagságuk munkájukból, önmagukból származik.

S persze féltik is értékeiket. Az idegennel szemben barátságosak, de tartózkodók. Ennek egészen különleges példája a nyelvhasználat. Afalu lakó egymás között önálló, régies magyar nyelven, „kupusziniul” beszélnek. Szerencséje van annak a vendégnek, aki el tud kapni egyegy mondatfoszlányt! Ezt a nyelvet a falubéliek ugyanis képtelenek használni akkor, ha idegen is részt vesz a társalgásban. Még, ha oly kedves is a jövevény! Márpedig érdemes Kupuszinán szívesen látott vendégnek lenni. Nagyon jól főznek és az ebédet megkoronázó, elmaradhatatlan mákos rétesnek nincs párja világon!

Az iskolában minden tárgyat szaktanár tanít. Önerőből hozták létre a falumúzeumot, építették és működtetik a művelődési házat. Itt miden foglalkozás ingyenes, s persze az oktatók – a falu szülöttei – sem kérnek tiszteletdíjat. Hiszen itt a kultúra nem áru, hanem a falu életének szerves része. Két színjátszó csoportjukban mintegy 100 ember szerepel rendszeresen. A tánccsoportban három korosztály – gyermek, ifjúsági és felnőtt – táncol, népdalkórusuk és társastánc tanfolyamuk is van. Mindezt a munkát a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület fogja össze.

Kupuszina – Bácskertes a vajdasági szórványmagyarság egyik nyugatbácskai települése Zombor és Apatin város között, a Dunához közel. A középkorban egy Hetes nevű település létezett ezen a helyen, melyet a régi térképek esetleg Kis Hetes, Nagy Hetes vagy Gyűrű Hetes néven is jelölnek egészen a török uralom végéig. A mai, római katolikus vallású, jobbára palóc eredetű lakosság két és fél évszázada, 1751től települt Kupuszinára Heves és Nyitra megyéből, valamint jócskán érkeztek lakosok a kalocsai Sárközből is. Kupuszina újratelepítési okmányát 1751. május 14én írták alá Zomborban. Az akkor ideköltözött 150 magyar és szlovák nemzetiségű család leszármazottai a XIX. század végére annyira megszaporodtak, hogy a lakosság jó részének nem jutott termőföld a szűkre szabott kupuszinai határban.

(Kupuszina honlapja: http://www.kupusina.org.yu). Dr. Silling István néprajzkutató a falu szülötte. Szakértelméről messze földön híres, de Ő a világ minden kincséért el nem hagyná Kupuszinát. Doktori értekezését a falu sajátos nyelvjárásából írta. Az ő kitartásának köszönhető a falumúzeum létrejötte is. Örömmel, szívesen mesél szülőfalujáról. S pontosan tudja helyét a világban.

Acukrászdában süteményt és kávét lehet kapni, alkoholos italt nem. Az emberek többnyire kerékpáron járnak dolguk után. Az utcát rendszeresen seprik(!), felszedik az – idegenek által – eldobott szemetet.

A falu egyébként konyhakerti növények termesztéséből él. Az 1900as évek elején Bácskertesnek is hívták, de lakói ragaszkodtak a Kupuszina névhez. Portékáikkal még a távoli Velencébe is eljutottak. Voltak olyanok, akiknek Zágrábban saját szállodai szobájuk volt.

Kupuszina lakói közül sokan messzi távoli földrészeken élnek és ott is becsületesen megállják helyüket; de a Szent Anna napi búcsúra midig mindenki visszatér ide. Mert – idegenbe szakadva is – a falu tölti ki az életüket és álmaikat is. Ilyen csak a mesében van! – bizonyára sokan gondolják ezt. Pedig a falu létezik. Magyarország

déli határától alig több, mint 20 kilométernyire.

Persze itt sem tökéletes minden. Van, aki nem szereti a mákos rétest....

Romhányi András