A kupuszinai népviseletről

Az 1900-as évek elejéről vannak fényképek, amelyek alapján lehet bizonyítani, hogy a fotókon lévő viselet nagyon hasonló ahhoz, amiben a mai tánccsoport és énekcsoport táncol és énekel. Szinte azonos a szivárványos vállkendő, a slingelt ing, a keményített szoknyák, a felső deliny szoknya, a koszorús kötény, a fekete cipő, az asszonyok fején a fityula,esetleg kicsit más alakban, a lányok fején a bukor, ami kicsit laposabb volt, de szintén nagyon hasonló. Tehát a 20. század elején ez a viselet létezett. 19. századi gazdasági feljegyzések, népességre vonatkozó adatok vannak, viszont, hogy mit viseltek és miként öltözködtek, arról egyáltalán sehol semmi nem található. A kérdés az, hogy ez a viselet itt alakult-e ki, ahova a mi őseink az 1750-es évek elején jöttek, és, hogy hozták-e magukkal vagy részben hozták magukkal. Erre nagyon nehéz válaszolni. Ha visszamegyünk abba a közösségbe, ahonnan a mi őseink elszakadtak (ez egy bizonyos palóc közösség), akkor találhatunk azonosságokat és különbségeket is. Nehéz válaszolni erre, csak össze lehet rakni a mozaikot. Vannak olyan részek a viseletünkben, amelyek azonosak az ott élők viseletével, például a deliny szoknyához való ragaszkodás, a szoknyák ráncolása, a vállkendő fajtái és viselése, a szalagok, a díszítőelemek, a láncok, a fityula, a menyasszony pártája. A fityulának minden faluban különböző alakja van, de ugyanazt jelképezi, az asszonyságot, a menyecskeséget. Tehát rengeteg a hasonlóság, de mivel egy idegen környezetbe szakadtunk, nagyon bezárt közösség voltunk, ennek következtében maradhattak meg foszlányai a viseletünknek. Mégis az itt élő népekkel, szlávokkal és németekkel való érintkezés kapcsán változott a viseletünk. Átvettünk, és valószínűleg mi is adtunk át elemeket.

A férfi ünnepi viselet egyszerű: csizma, zsinóros fekete bársony nadrág, legényeknél színes ing, égszínkék vagy borszínű, a férfiaknál pedig fehér ing, fekete mellény és fekete kalap. A hétköznapi viselet ettől még egyszerűbb, az évszakoktól függ, nyáron bő ing és bő nadrág, kalap és papucs jellemző.

A női viselet érdekesebb. Abban dolgoztak, aludtak, sőt még áldott állapotban is ebben jártak. Kötelezően van ünnepi és hétköznapi viselet. A kettő között nagy különbség van. Először is a szoknyák keménységében. A hétköznapi szoknya nem lehetett kikeményítve, mivel abban nem lehetett dolgozni, többek között a súlya miatt. A hétköznapi viseletnél is megmaradt a több alsószoknya, de ezek mind puhább, egyszerűbb anyagból készült szoknyák voltak. A felsőszoknyák sem delinyek voltak, hanem egyszerűbb cic szoknyák, télen pedig vastagabb anyagból készültek. Felül nem fehér ing volt rajtuk, mivel az könnyen piszkolódik, hanem valamilyen blúz vagy “trigó”, de a vállkendőt azt viselték, csak nem az ünnepélyeset. Az asszonyok a fityulát hétköznap is viselték, feltételezhetően a lányok is a bukrot. Nyáron harisnya nélkül voltak. A női ünnepi viselet kikeményített alsószoknyákból, deliny felsőszoknyából, slingelt ingből, vállkendőből áll. A fityulától egészen a harisnyáig a viselet színei változatosak, mégpedig az szerint, hogy a lány, nő milyen korú. Az évszakok és a katolikus vallási ünnepek is meghatározói viseletünk színeinek. Farsangkor megengedettek voltak a színesebb ruhák, piros vagy bordó deliny. Amikor eljött a nagyhét, akkor csak sötét színekbe öltöztek, fekete vagy sötétkék. Húsvétra a legszebb ruhájukat vették fel. Fehér vasárnap már fehéret is felvehettek. Pünkösdkor a piros delinyt hordták. A fehér a tisztaság színe, ezért a lányok fehér vagy enyhébb színű, rózsaszín, bőrszínű, piros harisnyát hordtak, az idősebbek pedig kék, zöld színűt.

A kupuszinai népviselet színes, néha talán még az izléstelenség határát is súrolja, de mégis van benne harmónia. A házasodni készülő pár az esküvő előtt három hétig hirdetve lett a templomban. Ilyenkor a menyasszony felvette a kórót (különböző szalagokból álló dísz), ami kizárólag erre az alkalomra lett készítve. A harmadik vasárnap pedig a menyasszonyt fekete viseletbe öltöztették, annak jelképeként, hogy elbúcsúzik a lánykorától, meggyászolja a lánykorát. Gyerekkortól kezdve viseletben jártak. A karon ülő gyermek zubbonyt viselt, a fiú és a lány is, sipát vagy pepust (sapka), erre tűzték a lányoknak a bukrot. A kisfiúnak, aki tudott már menni, egy kis kalapja volt.

Az évek folyamán egyre rövidültek a szoknyák. A régi képeken megfigyelhető, hogy a szoknyák a lábszár térd és boka közötti részéig értek.

Nagyjából a II. világháború után kezdődött a szoknyák rövidülése. Ekkor változott a viselet is csillogósabbra. Nyitottabbá vált a piac, és elkezdték hozni Törökországból, délről ezeket a csillogó, flitteres díszeket. A közösség zártsága is nyitottabbá vált, egyre többet kommunikáltak más településekkel, látták, hogy ott már buggyos ujjú ingek vannak, és gondolták, hogy divatozni kell. Így a többszáz éves viseletet hirtelen változtatni kezdték, elkezdték rövidíteni a szoknyákat, a feketét lassan kiiktatták, ehelyett kék, lila és egyéb enyhébb színek váltak dominánssá, például a kötényt illetően. Az egyszerű, szép slingelt inget levetették és helyette buggyos ujjú inget vettek fel. Levetették a vállkendőt, mert nem érezték elég cifrának, különböző színű mellényeket vettek, amit teleraktak csillogó flitterekkel. Tehát a viselet világosodott és csillogósabb lett. Az idősek nem hagyták el a régi viseletet, csak a fiatalok. Az életünk természetes velejárója a változás, de nem szabad elfelejteni, hogy mik az igazi értékek. A polgári viselet viselése a férfiaknál kezdődött. A nők jobban ragaszkodtak a viseletükhöz, és náluk később indult meg a kivetkőzési folyamat, ami még mindig tart. Még a nem kivetkőzött települések közé tartozunk, mivel az idősek még mindig hordják a népviseletet, de ez maximum tíz év kérdése és a kivetkőzött települések közé fogunk tartozni. Újonnan nem lehet megvenni ilyesmit, nincs is rá nagy igény, se pénz. A régi deliny anyagot sem lehet már sehol beszerezni, esetleg hasonló anyagot, hasonló mintával. Ezek örökségek. Örököltük a nagymamáktól, dédmamáktól. Kupuszinán minden házban van olyan szekrény, ahol ezeket a ruhákat őrzik. Mi 100 éve vigyázzuk a viseletünket, őrizzük meg őket úgy, ahogyan megkaptuk, és adjuk tovább a következő generációnak.

Mindezt szívesen és örömmel mondta el Csizmadia Anna és János.