Borospince a hagymaföldek közt

A bácskertesi Dubac család háztáji szőlőse mára nem csupán gyümölcsöt, hanem megélhetést is hoz

Bácskertesnek, avagy Kupuszinának úgy a magyar, úgy a szerb elnevezése arra utal, hogy a jelenleg mintegy 2500 lélekszámú települést már kezdettől kertészkedő nép lakta. A Duna bal partjához közel eső falut eltartotta a kerti veteményeket, zöldségféléket nagyban felvevő piac. Messze földön híres volt a kupuszini – a helybeliek így ejtik – hagyma, de minden más terményük is egészséges, tetszetős és ízletes, párját ritkította a piacokon.

Nem csupán Apatinban és Zomborban volt kelendő a faluból érkező portéka, hanem a nagybani zöldségpiacok is korlátlan mennyiségben fogadták a faluban termesztett zöldségeket. Bizony, a hajdani piacok! Amíg a faluban működött a termelőszövetkezet, vagonokban szállították a nagyvárosokba a hagymát és a krumplit, de a termelők is vásároltak teherjárműveket, volt, aki egyenesen fuvarozásra szakosodott, és járták a piacokat. Heti rendszerességgel fordultak meg Zágrábban, Ljubljanában, Belgrádban, Szarajevóban, számos bácskertesiből nem csupán ország-, hanem világjáró is lett. Az utazók előtt természetesen kinyílott a világ, a hagymaföldekről távolra lehetett látni, új ismeretek, új növényfajok, új technológiák áramoltak a faluba, ami épült, szépült, gazdagodott, a lakosság szorgalma legendássá vált.
Az elmúlt húsz év alatt viszont minden, vagy legalábbis sok minden megváltozott. A nagybani piacok elérhetetlenné váltak a bácskertesiek számára, helyben sincs nagybani felvásárló, a közeli piacok felvevőereje is csökkent. A kertészkedők termékszerkezet-váltásra kényszerültek, a faluban egyre több lett a gyümölcsös, de miként a gyümölcstermesztők mondják, tavaly, ha valaki keresett a gyümölcsön, akkor az a ládagyár és a permetszerek előállítója lehetett. Egyre több az új ültetvény, és attól félnek, hogy mire a fák termőre érnek, beroskad a gyümölcspiac is.
Az egykori hagymaföldek helyén sok az almás, a körtés, a barackos, szilvás, de szőlő egy tagban egyedül a Dubac család birtokán található. Asztali szőlőt több háztájin is termesztenek, de borkészítéssel nem igazán foglalkozik senki, kivéve Dubac Imrénél, a Kossuth Lajos utca 27-es szám alatti családi pincében. Méghozzá ősi módszerrel, szinte manufakturális körülmények közepette.
– Azzal kezdődött, hogy hajdanán édesapám, Dubac Mihály ültetett 60–70 szögöl szőlőt. Maga is szerette a bort, napi néhány pohárral elfogyasztott, de főként ha vendég volt a háznál, mindig volt mit az asztalra tenni. A pincében mindig akadt pár száz liter, de ha vásárló érkezett, apám azt mondta, itt ihatsz, amennyi jólesik, de a bor nem eladó – meséli Csévári született Dubac Mária. – Vagy harminc évvel ezelőtt apám a Budzsákban, a Dunához közel eső homokos területen néhány sor almát, mellé pedig szőlőt telepített. Anyámmal nagyon elleneztük, mert 5–6 fejős tehenet tartottunk, egyéb jószágot is neveltünk, éjfélig készítettük a túrót, folyton jártak hozzánk tejért, tejtermékekért, ráadásul testvéremmel, Imrével, aki jelenleg gyógyfürdőben lábadozik, már elkezdtünk piacozni, szóval nagyon kimerítő volt a napi munka. Úgy gondoltuk, munkából nekünk ennyi elegendő. Persze apám hajthatatlan volt. Előbb csak hetente egy-két alkalommal jártunk ki a Budzsákba, de aztán megvettük a szomszéd parcellát, akkor már oda építeni is kellett egy házat, mert folyton kinn kellett lenni, a papa tavasszal kivonult és őszig ott lakott. A szőlő rengeteg munkát igényelt, a jószágneveléssel fölhagytunk. Mára egy holdon gazdálkodunk szőlővel, és egyre többen járnak hozzánk borért, mert felismerték, hogy minőségi italt készítünk. A szőlő mellett földiepret, szedret, hagymát termesztünk, de van kukoricánk és búzánk is, mert az ember a mai világban nem hagyatkozhat egyetlen kultúrára. Manapság könnyebb megtermelni, mint eladni az árut – hallottuk a háziasszonytól.
A családi szőlészetben soha nem igyekeztek fajtatiszta borok előállítására, hiszen maga a szőlőskert is sokszínű, mai állapotában is tükrözi a telepítésének idejét. Kapott, hozott vesszők kerültek a földbe, és ma is, ahol pótolni kell, már nem az a fajta kerül oda, ami előtte volt. Metszés idején ez bonyodalmat is okozna idegennek, mert különböző metszésigényű fajták sorakoznak egymás mellett, aki nem ismeri az ültetvényt, meg nem mondaná azt sem, melyik a fehér és melyik a vörös vagy a fekete szőlő. De ezért van a családi tudás. Most, hogy Imre gazda lebetegedett, sógora, Csévári Antal beszél erről, aki egyébiránt is borgazda, ő viseli a szőlő gondját is. Megízleljük a hordók tartalmát, később a háziasszony váratlanul hatalmas lábasban pompás csirkepaprikást varázsol az asztalra, arra is csúszik a bor, de Antal nem iszik velünk. Miként mondja, Bácskertes nem borivó falu, inkább söröznek, pálinkáznak a férfiak, télen, metszés idején azért megisszák a forralt bort is. Szilágyin már más a helyzet – Antal onnét származik –, ott ősszel van becsülete Bacchus italának. Ő viszont se borral, se töménnyel nem él.
– A pincékből, a miénkből is eltűnnek lassan a fából készült hordók, nincs kádár, csak újat lehet venni, aki javítaná, 1–1,5 eurót számolna fel az űrtartalom literjére, ami egy 300 literes hordó esetében bizony meggondolandó kiadás. Üvegszálas hordókat használunk, praktikusak, de az utolsó fejtés után kizárólag fa hordókban tárolom a bort – mondja Antal, akinek már a nagyapjai is borászkodtak Szilágyin. – A tavalyi esztendő a szőlő szempontjából katasztrofális volt, nekem meg ráadásul az állandó esőzés miatt kétszeri permetezésem elmaradt, illetve elcsúszott, ami nagyon visszavetette a hozamot, fele termett, mint egy évvel korábban. Aminek jó volt a cukorfoka, azt meg meglepték a darazsak és a méhek, alig tudtuk leszüretelni. A pincében viszont ma is ugyanúgy készül a bor, mint ahogy nagyapáméktól tanultam. Annyi a különbség, hogy a hordókat már nem kénrúddal, hanem kénporral kénezem, mert a rudak égetésétől megfájdul a fejem.
A mi fejünk viszont nem fájdult meg, pedig kóstoltunk fehéret, vöröset, rozét, de még szederbort is a pincében. Miként a házigazda mondja, jó bornak nem kell cégér, nem is hirdeti, hogy van eladó bora, a vevők, főként zomboriak és apatiniak könnyen megtalálják a házát.
 

Fekete J. József (Magyar Szó)