Napjainkban is élő nyelvjárás
A városiak zöme abban a hitben él, hogy manapság már nincsenek nyelvjárások, hogy az egységes közoktatás, a szerteágazó tömegtájékoztatás, a korszerű kommunikációs lehetőségek teljesen kiszorították őket a használatból. Hogy ez nem egészen így van, arról többek között egy új kiadvány is tanúskodik, mégpedig Silling Istvánnak A kupuszinai nyelvjárás és szótára című könyve, amely 2007-ben jelent meg Budapesten a Loisir Kiadó gondozásában.
A szerző szerint a falu lakosságának több mint a fele napjainkban is csak a helyi nyelvjárást használja. Ez a kiadvány a szerző magiszteri értekezésének továbbfejlesztett, átdolgozott és bővített változata (amely Kupuszinai tájszótár címmel jelent meg 1992-ben Újvidéken a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság kiadásában). Ebben a mostani kiadványban több kiejtés szerinti tájszó szerepel, ezenkívül helyi ragadványneveket és földrajzi neveket is tartalmaz.
A szerző, dr. Silling István (1950) nyelvész, néprajzkutató, művelődéstörténész, a nyelvtudományok magisztere, majd a nyelvtudományok doktora maga is kupuszinai. Az általános iskolát szülőfalujában, a középiskolát Zomborban, a Pedagógiai Főiskolát Szabadkán fejezte be. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett egyetemi oklevelet. Az apatini Egységes Középiskolában, a szilágyi Kis Ferenc Általános Iskolában és a kupuszinai József Attila Általános Iskolában tanított magyar és szerbhorvát nyelvet (1976−1986), a zombori Történelmi Levéltár munkatársa volt (1986−1995), majd a zombori Tanítóképző Karon tanársegéd, docens, egyetemi rendkívüli tanár (1995−2006). 2006 októberétől a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar egyetemi rendkívüli tanára. Szaktárgyai: magyar nyelv, beszédművelés, helyesírás, dialektológia.
Kupuszinát 1751-ben létesítették magyar és szlovák telepesek (a XX. század elején a faluban a magyaron kívül még a szlovák nyelvet is használták). Főleg Nyitra megyeiek népesítették be, de Kalocsa környékiek is jöttek a faluba. Silling István ennek a bácskai nyelvjárásszigetnek a nyelvét dolgozza fel művében. A szakemberek véleménye megoszlik abban, hogy Kupuszina nyelvszigetnek (is) tekinthető-e vagy csupán nyelvjárásszigetnek. Silling nyelvszigetnek tekinti a falut, mivel számottevő magyar népesség nincsen a közvetlen környezetében.
A szerző a nyugati palóc csoportba sorolható kupuszinai nyelvjárás nyelvtani szerkezetét és szókészletét mutatja be. Megállapítja, hogy a magánhangzók minősége és a mássalhangzók időtartama eltér a köznyelvitől. A kupuszinaiak beszédében ö helyett ë, ő helyett é, ü helyett i, ű helyett í szerepel. Például ilyeneket mondanak: rëktën (rögtön), szélé (szőlő), igyes (ügyes), bínës (bűnös) stb. Az ö, ő és az ü, ű hiánya a mai nyugat-Szlovákiában levő, a kupuszinaihoz hasonló nyelvjárást képviselő Nagyhind (Velké Chyndice) településen élők beszédében is kimutatható volt, de a köznyelv hatására már ejtik ezeket a magánhangzókat. A kupuszinaiak a palóc illabiális ạ hangot is őrzik. Kupuszinán az 1960-as évek közepétől figyelhető meg némi köznyelvűsödés.
A kupuszinai nyelvjárás további jellegzetessége, hogy a legkülönfélébb hanghelyzetekben mássalhangzó-rövidülés következik be, és ez nagyobb mértékű, mint más nyelvjárásokban. Például: istāló (istálló), tërët (törött), helët (helyett), csëp (csöpp), job (jobb) stb. A kijelentő módú igét olykor felszólító módúval cserélik fel (pl. szeresse, nem pedig szereti). Jelölik a többes számot határozatlan számnév után (pl. sok embërëk), többes számú főnév előtt egyes számban hagyják a kijelölő jelzőt (pl. ạbbạ a zsākogba), a páros testrészek neve többes számú (pl. nem lāt a szëmëjire), valamint az igekötő kirekesztő szórendben sem válik el az igétől (pl. Ki mëkhạlt?).
A szótári részben a szócikkek felépítése a következő: köznyelvi szóalak, tájnyelvi alak, nyelvtani szerelés, szófaji megjelölés, stílusminősítés, köznyelvi és nyelvjárási jelentés, példamondat, esetleg szólás, közmondás, néprajzi vonatkozás stb. A könyv végén fénykép-illusztrációk (emberek, szokások, tárgyak) jelenítik meg a hagyományos falusi élet hangulatát.
A kupuszinai nyelvjárás szókészletében is vannak rétegek, a szavak némelyike már elavult vagy régiesnek számít, java részüket azonban ismeri és használja a helybeliek többsége. Nemcsak jellegzetes alakú szavak fordulnak elő ebben a nyelvjárásban, hanem különlegesek is, amelyek másutt nem fordulnak elő. Többek között ilyenek az -íl végű szlovák eredetű igék: blúgyíl (kedvét szegve ül, fekszik, rosszul érzi magát, ugyanis előzőleg nagyon részeg volt), búbíl (félrevonultan, csendben szomorkodik, gubbaszt - ember vagy állat), dropcsíl (apró lépésekkel ide-oda járkál, topog), kitricsíl (mezőgazdasági terméknek egy része a bőr alól rendellenesen kiforr) stb.
Noha élő nyelvjárásról van szó, nem számít fölöslegesnek a rá vonatkozó adatok összegyűjtése és rendszerezése, ugyanis nem valószínű, hogy ebben az állapotában sokáig fenn fog maradni. Mindenesetre annyira markáns jegyei vannak, hogy a magyar nyelvnek egyik sajátos változataként minden bizonnyal még jó ideig kifejezésre jut.
MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ
(Forrás: Magyar Szó)
