Silling István: Szülőfalumban kincsesbányára leltem

Silling István egyetemi tanár, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar professzora Csűry Bálint-emlékérmet és -díjat kapott a nyelvjáráskutatásban elért eredményeiért. Az elismerést a Magyar Nyelvtudományi Társaság ítéli oda. A díjazottal munkásságáról beszélgettünk.

- Hogy lesz valakiből nyelvjáráskutató?

- Ezt a kérdést könnyedén még tudom válaszolni, hiszen én olyan helyre születtem, ahol élő nyelvjárás volt és van is máig. Jómagam kupuszinai vagyok és immár 62 éve itt élek, ebben a legdélebbi palóc nyelvjárású faluban. Ahogy mondani szokták, szinte predesztinálva voltam arra, hogy nyelvjárás- és néprajzkutatással foglalkozzam, hiszen ez egy külön nyelvjárássziget és egy külön néprajzi sziget is a Bácskában. Tehát amikor úgy határoztam, hogy a magyar tanszékre iratkozom, akkor jófelé irányított valamilyen sugallat, mert itt, a szülőfalumban egy kincsesbányára leltem. Természetesen ezt korábban nem tudtam, a tanáraim hívták föl erre a figyelmemet. Ezért is lett az első nagyobb tudományos munkám, a magiszteri értekezésem a Kupuszinai tájszótár, amely 1992-ben jelent meg a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság kiadásában.

- Tehát az első kutatási terület szinte adott volt, a szülőfaluja. Merre felé fordult ezután?

- Még jó ideig a szülőfalumban maradtam, ugyanis a nyelvjárással párhuzamosan fedeztem fel az ősi népzenei anyagát ennek a falunak és népballadákat gyűjtöttem össze, amelyek 1989-ben láttak napvilágot. Később, amikor már a népi vallásosság kutatása felé tekintgettem, akkor vettem észre, hogy ezekben a folklór szövegekben archaikus nyelvjárási elemek is előfordulnak. Ezeket igyekeztem megvizsgálni, egyetlen ima variánsaiban, a reggeli imában. Ezután az egész Vajdaság felé tekintettem és a vajdasági népi imádság gyűjtéseimben előforduló nyelvi archaizmusokat vizsgáltam a doktori értekezésemben. Később a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon - ahol dialektológiát is tanítok – a hallgatóimmal közösen jártuk és járjuk a terepet, és ők feladatként kapják azt, hogy gyűjtsenek olyan helyeken is, ahol még nyelvjáráskutató vagy nyelvész nem is járt. Ezt a feladatot nagyon szépen ellátják, utána kontroll gyűjtést végzünk, illetve leellenőrizzük a szövegeket, és ennek a munkának az eredményeképpen született meg 2010-ben a Vajdasági magyar nyelvjárási olvasókönyv. Ez egy hiánypótló munka volt, mert ezidáig ilyen kiadvány nem létezett nálunk, és a dialektológiát hallgatók, akár a tanítóképzőben, akár a magyar tanszéken ezt használják ma is. A következő munkám a Nyugat-bácskai magyar nyelvatlasz volt, idén jelent meg az újvidéki Fórum és a szabadkai tanítóképző kiadásában. Öt nyugat-bácskai magyar falu, Bezdán, Kupuszina, Szilágyi, Doroszló és Gombos mai nyelvhasználatát, a mai nyelvállapotot vizsgálja. Arra voltam kíváncsi, hogy a Penavin tanárnő által korábban, az 1980-as évek végén kiadott Bácskai magyar nyelvjárási atlaszhoz viszonyítva milyen változások történtek. Ennek jártam utána ebben az öt nyugat-bácskai faluban, az én szülőföldemen – mert ezt a Nyugat-Bácskát annak vallom és annak is tartom – és ezt publikáltam ebben a kiadványomban. Valószínűleg a Magyar Nyelvtudományi Társaság ezeket a kutatásaimat vette figyelembe, amikor nekem ítélte a Csűry Bálint díjat.

- Ezen tapasztalatok alapján, hogy alakul a nyelvjárás itt Vajdaságban?

- A vajdasági magyar nyelvjárások ugyan még élnek és mindenütt fel is fedezhetők, de nem olyan erőteljesen, mint például akkor, amikor Penavin Olga tanárnő a Bácskába illetve a Vajdaságba került. Ő 1941/42-ben került ide Debrecenből, a Csűry Bálint iskolából. Akkor még valóban nagyon ősi anyagot lehetett begyűjteni. A volt Jugoszlávia minden magyar lakta vidékén járt és még eléggé archaikus alakokat is talált. Ezek ma már csak nagyon ritkán fordulnak elő. Rá lehet kérdezni és az emberek passzív szókincsében itt ott élnek még ezek a lexikális egységek, de az aktív szókincsben már nem találjuk meg. Tehát a nyelvjárásaink lassan kopnak, szürkülnek. Ez természetes jelenség mindenütt a Kárpár-medencében, már ami a magyar nyelvjárásokat illeti, illetve egész Európában is mert az általános köznyelvűsödés, a globalizáció, az, hogy a rádió és a televízió nyelve eljut minden háztartásba és egységesíti a nyelvhasználatot, ez oda vezet, hogy a nyelvjárások háttrébe szorulnak. Ez jellemzi a vajdasági magyar nyelvjárásokat is, de szó sincs arról, hogy elfogytak volna vagy nem lennének hallhatók. Minden 20. századi nyelvjárási jellegzetességünk itt-ott még felfedezhető, sőt van ami még nagyon szépen is él. Például az őzés vagy néhány faluban a diftongusok.

- A nyelvjárások elszürkülésének egyik oka tehát a média. Mit gondol a vajdasági magyar médiának a nyelvhasználatáról?

- A vajdasági magyar média olyan, mint amilyenek mi, vajdasági magyar emberek vagyunk. A média nyelvhasználata is úgy változik, ahogyan mi, vajdasági magyar emberek változunk. Természetesen hatással van a mi nyelvhasználatunkra a magyarországi médiai is, hiszen nézhetjük és hallgathatjuk a magyarországi televízió- és rádióműsorokat, de egy sajátságos vajdasági magyar nyelvünk is kialakult, az itteni regionális köznyelv, amelyre leginkább a középzárt e fonémának a használata jellemző és a nyelvjárásokat már igen keveset halljuk a médiában. Ezt nem szabad sem sajnálni, sem dicsérni, hagyni kell. A nyelv is éppúgy él, mint ahogy a vajdasági magyar társadalom él. Ez nem rossz és nem is jó, egy állapot, amely állandóan változik.

- Említette, hogy a hallgatóival olyan területekre is eljutottak a nyelvjárási olvasókönyv anyagának gyűjtése közben, ahol még nem járt nyelvjáráskutató. Vannak-e még Vajdaságban olyan helyek, amelyek nincsenek föltérképezve?

- Igen, vannak illetve mondhatnám azt is, hogy voltak olyan helyek, mert a vajdasági magyar nyelvjárási olvasókönyvben mintegy 90 településről hozunk mai, élő nyelvi szövegeket. Ezek jobbára a 21. században készült felvételek, ezeket közöljük. Mivel ilyen olvasókönyvünk még nem volt, ezért minden olyan településre szerettünk volna eljutni, ahol magyarok élnek és ahol beszélnek magyarul, anyanyelvi szinten. Ez természetes, hogy nem sikerülhetett, de a kutatás folytatódik, a hallgatók is minden évben kutatnak, sőt a nyári szemeszterekben nyelvjáráskutató napot is tartunk. Ilyenkor kiszállunk egy településre, hogy a hallgatók megismerkedjenek azzal, amit az elméleti órákon tanulnak. De el kell mondanom, hogy bizony még mindig vannak olyan helyek, ahol magyar nyelvész még nem járt. Erre én magam is vállalkoztam, ugyanis a vajdasági peremvidék szórványmagyarságát járom és kutatom, például Palonán, Vajszkán, Bácsban, Regőcén, Őrszálláson kutattam és próbáltam megtalálni azokat a jellegzetességeket, amelyek az azon a településen élő magyarok nyelvhasználatára jellemzőek.

- A hallgatói egyébként mutatnak-e hajlandóságot, van-e érdeklődés a nyelvjárás kutatására a feladaton túl is?

- Nagyon nagy az érdeklődés, mindig szívesen jönnek, mindig megvan a létszám, szívesen jelentkeznek erre a kurzusra, mert ez nem kötelező, hanem választható tantárgy. Ők járják a terepet, gyűjtenek és nagy örömömre szolgál, hogy olyan helyekre is eljutnak, ahol még életükben nem voltak, megtalálják az ottani magyarságot és bizony be tudják gyűjteni a nyelvhasználatot. Ezzel dokumentálni tudjuk, hogy a 21. században milyen a magyar nyelvállapot azokon a településeken, ahol még nem kutattak. A hallgatóim előtt le a kalappal.

- Az eddigi kutatások és tapasztalatok alapján mire következtethetünk, hogyan fog alakulni a nyelvjárás? Lesz-e még mit kutatni?

- Természetesen lesz. Ezt a kutatást folytatni kell. A terepen azt tapasztaljuk, hogy az idősek nyelvében, - attól függ természetesen, hogy kit tartunk idősnek, de az 50 felettiek ide tartoznak- még él, ők még használják a hagyományos, régebbi nyelvet, tehát a nyelvjárást. Ami a fiatalokat illeti, általános jelenség a Vajdaságban, hogy akik egy adott településről továbbtanultak, azok úgysem maradnak ott, sajnos. Viszont akik ott maradnak, azoknál, a 30-40 évesek nyelvhasználatában is felfedezhetőek a nyelvjárási vonások. Nem azt mondom, hogy egy teljesen archaikus nyelvet beszélnek, nem, de bizonyos vonások fölfedezhetők. Tehát akkor ilyen cím alatt, hogy Nyelvjárási változások vagy Változások a nyelvjárásokban, nagyon sokáig lehet még kutatni.

- Visszatérve a beszélgetésünk kiindulópontjához, Kupuszinához, nyilvánvaló, hogy az embernek haza húz a szíve, de van-e a kupuszinain kívül olyan nyelvjárás, amely különösen közel áll a szívéhez?

- Meg kell mondanom, hogy nincs. Az én kutatási területem megmarad a szülőfalum. Itt még ma is, ilyen sok év után is fölfedezek újabb nyelvjárási megjelenést, amit eddig esetleg nem is láttam, ezeket cédulára írom és talán valaha majd felhasználom, de külön nem tudom meghatározni, hogy hol szeretek kutatni. Habár ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor még a daji hegyháton, Szlavóniában jó volna még kicsit kutatni, ahova gombosi és doroszlói kirajzás történt. Az onnan származó embereket hallgatva, - mert itt a mi vidékünkön, Zombor környékén élnek onnan származó emberek - még úgy hallom, hogy érdemes volna ott kutatni.

- Ez lehet a következő könyv témája?

- Nem tudom, ha az egészségem engedi, és lesz lehetőségem, akkor a következő talán a peremvidéki nyelvjárások lehetnének.

Az 1972-ben alapított Csűry Bálint-emlékérmet és az 1992-től hozzá társuló díjat Vajdaságból eddig Penavin Olgának, Matijevics Lajosnak és Papp Györgynek ítélték oda. Silling István a Nyelvtudományi Társaság december 11-ei közgyűlésén vette volna át az elismerést Budapesten, a zord időjárás miatt azonban nem tudott elutazni. Csűry Bálint egyénként 1886-ban született Egerben, nyelvész, nyelvjáráskutató, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A magyar nyelvjáráskutatás egyik legjelentősebb alakja. Módszertani újításaival és tudományszervező tevékenységével sokat tett a magyaroszági dialektológia tudományának 1930-as évekbeli fellendüléséért. 1938 után a debreceni Magyar Népnyelvkutató Intézet alapító igazgatója volt.

M. A.

Forrás: Vajdaság Ma