Nyelvünk élő, akár a társadalmunk

A Magyar Nyelvtudományi Társaság a nyelvjáráskutatásban elért eredményeiért Csűry Bálint-emlékéremben és -díjban részesítette dr. Silling István egyetemi tanárt, a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar professzorát. Az 1972-ben alapított emlékérmet és az 1992-től hozzá társuló díjat eddig a Vajdaságból Penavin Olgának, Matijevics Lajosnak és Papp Györgynek ítélték oda.

Penavin tanárnő Csűry Bálint tanítványa volt, Ön pedig Penavin Olga tanítványaként sajátította el a nyelvtudományokat. A díj átvételekor fölmerült-e Önben ennek a folytonosságnak a jelentősége?

– Természetesen. Ugyanis Penavin tanárnő példaadó elhivatottsága, a volt Jugoszlávia minden magyarlakta vidékén a magyar nyelvhasználat kutatásai arra ösztönzik az általa itt is meghonosított iskola mai követőjét, azaz a vajdasági kutatót is, hogy az övénél talán szerényebb entuziazmussal, és talán hasonló alázattal forduljunk mindahhoz, ami még a mi magyar nyelvjárásainkból megmaradt. Hiszen a Tanárnő kutatásai óta néhol már idestova félszáz esztendő is elmúlt, s ez újabb változásokat hozhatott, hozott is, a magyar dialektusokban. Sajnos, nem tudok úgy bízni sem önmagamban, sem a lehetőségeimben, hogy sok helyre eljussak – bár kutatni való mindenütt akad, példa erre a két éve megjelent Vajdasági magyar nyelvjárási olvasókönyvem –, azonban tanítványaim, egyetemi hallgatóim nagy segítségemre vannak ebben. S a folytonosság így él a kérdésben felvetett időnél is tovább. Ha pedig ezt díjjal is elismeri az erre hívatott szakmai grémium, akkor a munka jelentősége evidens. Csak abban látom a hiányt, hogy igen kevesen foglalkozunk magyar dialektológiával széles e tartományban.

Magiszteri értekezését nyelvjárástanból, a sajátos palóc nyelvjárású bácskai nyelvjárássziget, Kupuszina nyelvhasználati sajátosságairól írta Kupuszinai tájszótár címen. Könyv alakban 1992-ben jelent meg a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaságnál, majd 2007-ben Budapesten adták ki A kupuszinai nyelvjárás és szótára címmel a bővített kiadását. A két megjelenés között eltelt másfél évtized alatt mennyit tett hozzá a kutató szülőfaluja nyelvjárásának leírásához? Kell-e, lehet-e tovább folytatni Kupuszina nyelvjárásának vizsgálatát?

– A Kupuszinai tájszótár anyaga az 1980-as évek elejének nyelvállapotát tükrözi, ugyanis akkor végeztem posztgraduális tanulmányaimat. Abban az időben még tudtam gyűjteni olyan kupuszinai emberektől is, akik a 19. század végén, azaz az 1880-as évek végén, az 1890-es években születtek, s tanulták meg a sajátos kupuszinai nyelvjárást. Az ő köznapi tudásuk a faluban jócskán megkopott a 21. század elejére, nyelvhasználatuk pedig úgy ahogy öröklődött tovább. A nyelvi változások általában lassú lefolyásúak, nem máról holnapra váltanak nyelvet, legalábbis nem azok, akik itthon maradtak minden nehézség ellenére. Ha a helybéli idős embereket hallgatjuk, még fel-felfedezzük az archaikus ízeket, néhány olyan szót is meghallunk, amely már a többségnél csupán a passzív szókincs része. De a változás Kupuszina esetében mégis számottevő. Ugyanis akár a magyar köznyelv, akár a vajdasági regionális magyar köznyelv, mind-mind hatással van beszédünkre. Az iskola tanárai közül sokan nem ide valósiak, vagyis nem is ismerik a helyi nyelvjárást, és helyénvaló, hogy köznyelven tanítanak; a rádió és a televízió, akik családtagok (ezért az akik), a köznyelvet hozzák közénk. Nos, ennek a változásban lévő nyelvállapotnak a rögzítését igyekeztem elvégezni a 21. század elején úgy, hogy az előző szótáramba fölvett archaizmusokat is megtartottam. Így bővült a szókincsállomány. Bizonyos hangtani jelenségek jobban kidomborodtak, új realizációk is megjelentek. A második kiadás elején rövidebb a helytörténet, ami azt jelenti, hogy ha valaki teljes(ebb) képet akar kapni a faluról, akkor legjobb, ha mindkét könyv bevezetőjét elolvassa. Ez a folyamat nem zárult le, mivel a nyelv élő része a kupuszinai társadalomnak, s ez a társadalom is nagyon, de nagyon változó, ezért azt válaszolhatom, hogy a nyelvjáráskutató munkát – immár szociolingvisztikai tudással is felvértezve –, de igenis folytatni lehet, sőt bizony kell is. Erre azt is lehetne válaszolni, hogy akkor ennek nincs is vége. A válaszom: amíg magyar ember él Kupuszinán, nem is kell befejezni.

Doktori értekezésének témáját is a nyelvészet területéről választotta, a vajdasági népi imádságokat és nyelvezetüket dolgozta föl. A népi vallásosság a néprajzkutatás és a kulturális antropológia figyelemkörébe tartozik. Ön ezekben a szakterületekben is fontos tanulmányokat, könyveket írt. Ám a nyelvkutató számára mennyire tág terepet nyitott a népi vallásosság kutatása?

– Nyelvjáráskutatás és néprajzkutatás leggyakrabban együtt jár. Így volt ez Csűry professzor esetében is, így Penavin tanárnőnél is. Számomra is természetes volt, hogy a nyelvhasználat sajátosságait csak beszélgetés közben, élőnyelvi szövegekben tudom a legjobban megfigyelni. Sajátos helyzetemnél fogva – hogy a szülőfalumban és lakóhelyemen élve gyűjthettem – azt az előnyt élveztem, hogy a nap minden percében találkozhattam a nyelvjárás megnyilvánulásával. De a beszélgetések irányításával a folklór felé is tekingethettem. Elég hamar ismertem meg a népi vallásosság fogalmát. A szakrális folklór több szempont szerint kategorizálható. A laikus vallásgyakorlás formái, a vallási népszokások érintik a nyelvjáráskutató munkáját is. A népi imádságok irányába történő érdeklődésem is hamar megkezdődött. S mindez abban az időben, amikor még alig volt kutatója a folklór e területének. A népi imádságműfaj felfedezésével és publikálásával indult meg az itteni, szép eredményekkel járó népi vallásosság-kutatás. Mivel az apokrif imádságok, mint a szöveges folklór termékei igen messzire vezethetnek a múltban, ezért nagyon valószínűsítettem, hogy nyelvükben több megőrzött régiséget találok, mint a köznapi beszédben. Különben erre irányította figyelmem Erdélyi Zsuzsanna budapesti folklorista is, aki az archaikus népi imádságok legnagyobb tudója a Kárpát-medencében. Az ő könyvének címe Hegyet hágék, lőtőt lépék, s több nyelvész is górcső alá vette az 1968 óta gyűjtött szövegeit, amelyekben igazi archaizmusokra leltek, bár az imádságok szellemisége a régebbi. Az én vajdasági gyűjteményemben kevés az ilyen felfedezés, bár nyelvtörténeti szempontból érdekes pl. a vala, hasadán, nyugodán igealak, és számos nyelvjárási realizáció. Azonban a műfajt inkább egy-egy típusnak a variánsai jellemzik, s nem a dialektológiai sokszínűség.

A Kupuszinai tájszótárhoz hasonlatosan alapműnek tekinthető az idén megjelent Nyugat-bácskai magyar nyelvatlasza is. Egyik szakmai elbírálója, Kiss Jenő, a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke egyebek közt a következőket írta az atlasszal kapcsolatosan: „Minthogy [Silling István] Kupuszinán született, s mivel az ottani nyelvjárás anyanyelvjárása, s minthogy ismeri a beszélőközösséget és kultúráját is (néprajzkutatóként is ismert a neve), kupuszinai, illetőleg bácskai nyelvjárási és néprajzi kompetenciájához nem férhet kétség. Különösen ezért hangsúlyozandóan fontos körülmény ez akkor, amikor tájszavak leírásáról van szó.” Nyelvészeti kutatásainak fókusza tehát tágulóban van, Kupuszina mellet egész Nyugat-Bácskára rávetül.

– Kupuszina bizonyára továbbra is az érdeklődésem központjában marad, hiszen naponta tapasztalom, hogy vannak olyan nyelvi előfordulások, amelyekről még nem szóltam. De a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon nyelvjárástan kurzust is vezetek, s ez arra ösztönzött, hogy állítsak össze egy olyan könyvet, szöveggyűjteményt, amely bemutatja a vajdasági nyelvjárásokat. Ez meg is történt, és a Vajdasági magyar nyelvjárási olvasókönyv alapvető szakirodalom, egyetemi segédlet e tudományág művelésénél. A tartomány mindhárom részéből, a Bácskából, a Bánságból és a Szerémségből is közlök, főként recens szövegeket, amelyekkel illusztrálni lehet a dialektológiai alapfogalmakat és a vajdasági magyar nyelvjárások, nyelvjárásszigetek legfőbb jellemzőit. Az idén megjelent Nyugat-bácskai magyar nyelvatlasz pedig egy bevált nyelvjárástani forma, technika, amely az összehasonlító dialektológiát, a nyelvföldrajzi vizsgálatokat segíti. A bácskai Duna-tájon élő magyar embereket mindmáig érdekli, hogy miben is különbözik az itteni öt falu, Bezdán, Kupuszina-Bácskertes, Szilágyi, Doroszló és Gombos, mi a különbség nyelvünk, eredetünk, szokásaink között. Tehát nyelvjárástani, kulturális antropológiai, helytörténeti kérdéseket is segíthet megválaszolni az új nyelvatlasz, amely Penavin Olga A jugoszláviai Bánáti magyar nyelvjárási atlasza után az első ilyen munka Vajdaságban. A Penavin-atlaszoktól eltérően új hozadéka az én atlaszomnak az, hogy élőnyelvi szövegeket is közlök munkámban, hogy a vizsgált lexikális egységeket szövegkörnyezetükben lehessen hallani. Arra is figyeltem, hogy ne csak a régi, a kihalóban lévő nyelvjárási anyaghoz nyúljak, hanem a mai élet szavainak a mindennapi kommunikációban való megjelenését is prezentáljam. A Nyugat-Bácska pedig egy számomra eleve adott, kapott szülőföld, amelynek sok-sok apró mozaikkockája, s azok egymásba illeszkedése itt a Duna-tájon jelenti igazi életteremet. Ezt vizsgálni nyelvészként is, néprajzkutatóként is elsőrendű feladatomnak tartom. Mint ahogy teszem is jelenleg, egy kicsit szélesebb régióban, s olyan helyeken, ahol a szórványban élő magyarok között még magyar nyelvjáráskutató nem járt, pl. Regőcén, Őrszálláson, Vajszkán, Palonán, Bácsban. De ez még mind beletartozik az általam meghatározott kutatási területbe. Itt is, másutt is a nyelvjáráskutatást folytatni kell.

Egy korábbi beszélgetésünk során Kiefer Ferenc nyelvészprofesszor úgy nyilatkozott, hogy a magyar nyelv nem romlik, csak változik. Tekintve, hogy Ön két évvel ezelőtt egyetemi segédletet jelentetett meg Vajdasági magyar nyelvjárási olvasókönyv címen, illetve, hogy szaktárgyai a hangtan, mondattan, helyesírás, dialektológia, népköltészet, Öntől is meg szeretném kérdezni, aggódnunk kell-e a vajdasági magyarok nyelvhasználata miatt?

– Bátran kijelenthetem, hogy a vajdasági magyar emberek nyelvhasználata miatt egyáltalán nem kell aggódnunk. Senkinek sem kell sopánkodnia azon, hogy a mi nyelvünk romlott, vagy szegény, netán csúnya. Ez mind nem igaz. Amint már korábban is mondtam, a mi nyelvünk élő, akár a társadalmunk. Ez a nyelv úgy változik, ahogyan mi magunk is változunk, s ahogyan életfeltételeink változnak ebben a régióban. Alapvető sajátosságai továbbra is jelen vannak, pl. a legjellemzőbb az ë-zés; nyelvjárási színei, ízei – bár a szürkülés, a kopás útján – de még mindig élnek (ö-zés, i-zés, illabiális a-zás, huzi, vonyi, taszíti féle igeragozás stb.); és a magyar köznyelvi globalizáció hatásai is szükségszerűen éppúgy megjelennek, mint a környezet nyelvének elemei. Ez a folyamat minden magyar nyelvterületen jelen van napjainkban. A szórványban, a peremvidéken élők nyelvében ez utóbbi tendencia erőteljesebb, ugyanakkor ők őrzik a legarchaikusabb nyelvi realizációkat: hangsúlyt, hanglejtést, dallamot, hangállományt, szókincset, mondatszerkesztést. Mindenképpen meg kell őket becsülnünk! Vigyáznunk kell rájuk, mert belőlük fejlődött ki a mai köznyelv, így a nyelvjárások nyelvkincset jelentenek, s általuk gazdagabb a vajdasági magyarság, s vele egyetemben az egész nemzet.

Fekete J. József

Forrás: Magyar Szó