2013. április 4.

Nem szabad megállni, az utat folytatni kell

Mint azt lapunk (Dunatáj - a szerk.) legutóbbi számában hírül adtuk, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét adományozta dr. Silling Istvánnak, az Újvidéki Egyetem szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kara nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanárának. A nemzeti ünnep alkalmából adományozott rangos kitüntetés elismerés azért a fáradhatatlan és igényes gyűjtő- és kutatómunkáért, amelyet a kitüntetett a nyelvjárástan, a szellemi és tárgyi néprajz, a helytörténet és az irodalomtörténet terén végzett több évtizeden keresztül. Jogosan tűnhet közhelynek, mégis azt kérdeztük dr. Silling Istvántól, milyen érzéssel vette tudomásul a köztársasági elnök úr adományozta kitüntetést, és milyen gondolatok fordultak meg a fejében, miközben a szabadkai Népkör színpadára lépett átvenni a kimagasló elismerést?

– Felemelő érzés volt, magasztos, amikor a szabadkai főkonzul, Korsós Tamás úr az érdemeimet olvasta. Hiszen, Istenem, nem olyan sokszor ajándékozott meg a sors ilyen élménnyel. Felénk ez fokozottan érvényes. A kitüntetés átvételekor csak az öröm töltötte el a szívemet-lelkemet, s csak utána, amikor a szörnyű márciusi hóesésben hazaértünk, gondoltam végig, hogy milyen magas szintű megbecsülésez az én munkámnak. Meg azt is,hogy mekkora feladat lesz továbbra is megszolgálni ezt az érdemrendet.

– Nem kétséges, rengeteg munka áll azon szerteágazó műveltség és tudás mögött, amely lehetővé tette megannyi tudományos, illetve olvasmányos helyrajz, valamint néprajzi tematikájú gyűjtemény igényes megírását. Hogyan épült fel ez az irigylésre méltó tudásanyag? Tervszerűen, vagy véletlenek sorozatának köszönhetően?

– Tudományos kutatásaimat előre tervezni nem tudtam, ugyanis magyartanári diplomámmal középiskolai tanár lettem, aminek készültem is. A pedagógusi munka mellett egy olyan közegben, mint Kupuszina, nem lehetett behunyt szemmel elmenni a népélet ritka értékei mellett. Az értékmentésre vállalkozó tanárnak pedig ott voltak a diákjai, akik éppoly szeretettel vállalták a gyűjtést, mint én magam. Életem legszebb gyűjtései voltak ezek. Eredményei pedig a kupuszinai néprajzi gyűjtemény, amit néha tájháznak is neveznek, illetve a Kupuszinai tájszótár című könyvem. Tehát itt a véletlen és a tervezett tevékenység kölcsönösen kiegészítette egymást. Vonatkozik ez még inkább az egyetemen végzett kutatásaimra, a hallgatókkal való együttműködésre és közös gyűjtőutakra. Ezeknek is megvannak a maguk tudományos hozadékai. A sok munkát vállalnia kell egy kutatónak. Mindez az én szakomban még azzal is jár, hogy sokat kell utaznia, járnia a terepet, ahol gyűjtésre érdemes anyagot vél találni a kutató.

– A Csűry Bálint-díjas nyelvjáráskutatónak mi keltette fel elsőként a figyelmét szülőfalujában, Kupuszinán?

– Jóemlékű volt professzoraim már egyetemi hallgató koromban a kupuszinai nyelvjárás ritkaságára irányították figyelmemet. Az ő példamutató szorgalmuk és a nyelvi értékek kutatása iránti elkötelezettségük volt számomra a minta, hogy érdemes ilyen kutatásokkal foglalkozni. Szülőfalum nyelvjárása, vagyis a kupuszinai nekem anyanyelvjárásom, s így nem is volt olyan könnyű elkülöníteni azt, hogy mi is a nyelvjárási alak, s mi a regionális köznyelvi. Épp ezért először a ragadványneveket gyűjtöttem, majd a toponímiákat, földrajzi neveket, s az onomasztika, a névtudomány közeli rokona a dialektológiának, a nyelvjárástannak. Amikor meghirdették a magiszterképzést az újvidéki Bölcsészettudományi Karon, már nem volt kétséges, hogy én ott nyelvészetet szeretnék tanulni.

– Aki nem tudja, nem gondolná, hogy Silling István műszaki pályán indult. A Zomborban elvégzett műszaki középiskolából hogyan sodródott a nyelvészet és a néprajz felé?

– Való igaz, hogy a zombori Műszaki Középiskolában gépésztechnikusi bizonyítványt szereztem. Vigyázzunk: nem diplomát, mert az sak a felsőfokú oktatás elvégzése után jár! A középiskola matematikával, fizikával zsúfolt tantervében alig tudtam lélegzethez jutni. S már harmadikos koromban eldöntöttem, hogy én innen elmenekülök. Ezért lettem 1969-ben a szabadkai Pedagógiai Főiskola szerb és magyar nyelv mint a társadalmi környezet nyelve szakos hallgatója, majd pedig az újvidéki Bölcsészettudományi Karon folytattam tanulmányaimat. A Magyar Tanszék tárgyai közöttmár olyanok szerepeltek, amelyeket ma is szívesen hallgatnék, kivéve az akkor általános tárgyaknak nevezett politikai színezetűeket.

– Első önálló kötete, a kupuszinai népballadák és balladás dalok gyűjteménye 1989-ben jelent meg Ismeretlen anyám címmel. Attól kezdve nem hiszem, hogy volt olyan év, amelyben ne jelent volna meg kötete, és kis kivétellel szinte valamennyi helyi értékekre hívjael a figyelmet, a szűkebb, vagy épp a tágabb szülőföld rejtett kincseit hozza napvilágra. Élethivatásának tekintette, tekinti felhívni a figyelmet ezekre az egyébként vélhetően feledésre ítélt értékekre?

– Az értékek önmagukra hívják fel a nyitott szemmel, jó füllel járó ember figyelmét. Amikor viszont azt tapasztalom, hogy ez nem mindenki számára köztudott, akkor felébred bennem a pedagógus, a népművelő tanító, aki azt szeretné, ha mindenki látná, hallaná a szülőföld közeli vagy távoli múltban épített örökségét, ránk örökül hagyott dallamait, pompás viseletét, archaikus, a világon egyedülálló magyar nyelvhasználatát, avagy elfelejtett irodalmi alkotásait. Lehet, hogy patetikus már a kérdés is, és a válasz is az lesz, azonban ennyit valószínűleg megengedhetek magamnak: igen, régóta élethivatásomnak tartom ezt a vállalást.

– Kevesen mondhatják el, hogy pályatársaik olyan tisztelettel viszonyulnak munkásságukhoz, mint ez Silling István esetében kijelenthető. 2010-ben, 60. születésnapjára Szenvedély és szolgálat címmel tanulmánykötet jelent meg az Ön tiszteletére. Ebben hazai, valamint Kárpát-medencei nyelvészek, néprajzkutatók írásai láttak napvilágot, a nemzetközi szerkesztőbizottságnak a honiak mellett magyarországi, szlovéniai, szlovákiai és romániai tagjai voltak. E kötet nem csupán szakmai elismerés, hanem baráti tisztelet megnyilvánulása is. Hogyan lehet ezt kiérdemelni irigységtől, rosszindulattól fertőzött korunkban?

– A hosszú évek során szerzett barátságok, ismeretségek eredményezhetnek ilyen tiszteletkötetet, amelyben a két tudományterület művelői mellett zombori és szabadkai barátaim is jelen vannak olyan írásaikkal, amelyeknek én nagyon örülök. Természetesen magam is írtam a pályatársaimat köszöntő hasonló kiadványokba. Így adódott 2010-ben, hogy az én 60. születésnapomra egy szép kötettel rukkoljon elő a szerkesztőpáros. De ehhez hozzá kell tennem a legfontosabb tényt, hogy az egyik szerkesztő a lányom volt, aki ugyancsak szakmabeli, okleveles néprajzkutató-kultúrantropológus, és akit a szakma éppúgy ismer, mint engem. Az ő fáradhatatlan lelkesedése nélkül nem hiszem, hogy ilyen impozáns lett volna a kiadvány. A szabadkai bemutatót is ő szervezte, ami nemcsak szép, de magasztos is volt. Ma is nagyon hálás vagyok neki mindezért.

– Pedagógusként kezdte pályálya elején, hiszen magyar és szerb nyelvet tanított Apatinban, valamint a szomszédos Szilágyiban, kisegítő tanárként pedig szülőfalujában, Kupuszinán. Egyetemi tanárként is megannyi nemzedék értelmiségijei növekedtek fel a szeme láttára. Ön szerint mi napjaink vajdasági magyar értelmiségének a hivatása?

– Erre a kérdésre általános választ nehéz adni. Minden embernek meg kell találnia a helyét a nap alatt, s igyekeznie kell megállni a helyét ott, ahova került. A szociális és geopolitikai körülmények sokban meghatározzák mifelénk az emberek életét, az értelmiségiét is. A boldogulás senkinek sem eleve adott. Ha az említett körülmények elfogadhatóak, akkor természetesen illik jól sáfárkodni a lehetőséggel, a tudással, a tehetséggel, s bizony egy jó adag szorgalommal tetézni a pozitív csillagállást. Szent Pál apostolnak, a mi hajdani vármegyénk védőszentjének szavaira hivatkozva: nem szabad megállni, s ha elestünk is, föl kell állni és folytatni az utat. Ez példamutatásnak sem helytelen, de önmagamban is sokszor tudatosítanom kell.

– Manapság mind több és több fiatal tervezgeti az elmenetelt, egyesek igen messzire, a „nagy vízen túlra”. Önnek, akinek egész biztos másutt is sikeresen alakult volna a pályafutása, nem volt túl nagy áldozat a szülőfaluban, ráadásul a családi házban maradni?

– Kereken kijelenthetem: nem. Ha ilyen megbecsülésben részesítik az embert azért, amit ő szívesen és szeretettel tett, tesz, akkor igazán nem panaszkodhat. Bár ez nem volt mindig így. Nekem pedig csak egy szülőhazám van, a Bácska, s én ezen a mi sík vidékünkön érzem otthon magam. Tudom, vannak szép tájai az országnak, a világnak, amelyekre mindig is kíváncsi voltam, s például imádom a tengert is, de szülőhaza csak egy van, s abban a világ közepe a Zombor melletti Kupuszina. Őket, az itteni emberek életét, örökségét és munkásságát szeretve kutatni öröm, számomra nemes feladat.

F. Cirkl Zsuzsa

Forrás: Dunatáj hetilap, 726.-727. szám





Utolsó hozzászólások

· Tumbász Leonárd íjász sikere
Lonárd GRATULÁLUNK BALLAGÁSOD alkalmábol! Sok sikert és ...
· Tumbász Leonárd íjász sikere
Lonárd GRATULÁLUNK BALLAGÁSOD alkalmábol! Sok sikert és ...
·  Kupuszinaiak a Palóc világtalálkozón
...fergeteges hangulat az V.Palóc Világtalálkozón...https://www.youtube.com/watch?v=yJTuDFd4Dtc ...
·  Kupuszinaiak a Palóc világtalálkozón
Az V. Palóc Világtalálkozón találkozunk! <3 <3 ...
· Kupuszinaiak a kecskeméti Csiperó fesztiválon
Láttuk őket a Polgárok Házában, Budapesten. Nagyon ...
· A Rákóczi Szövetség ajándéka
kis aranyosak ...
· A virágtermesztésben is fejlődni kell
nagyon szepek ...
· Kupuszinaiak a kecskeméti Csiperó fesztiválon
Gyönyörű viselet, még gyönyörűbb fiatalság !!! <3 ...
·  Kupuszinaiak a Palóc világtalálkozón
Nagy öröm és megtiszteltetés volt mindnyájunk számára ...

A keresett oldal nem található! | Vajdaság MA


A keresett oldal nem található! | Vajdaság MA