A megrögzött ho-ho-horgász
Vannak emberek, akikre azt mondják, ha nem lennének ki kellene őket találni. János bácsira ez a mondás tökéletesen illik, mert annyira kiválik környezetéből, hogy lehetetlen nem észrevenni. Ugyanakkor ő is egyike mindazoknak, aki küzdi dolgos mindennapjait, ugyanúgy mint a környék legtöbb embere. Az élet göröngyös útjai őt is eléggé próbára tették, hiszen szüleivel a 40–es években Baranyából mint nagybirtokosoknak távozniuk kellett, maguk mögött hagyva a család addigi munkájának összes gyümölcsét. Szülei új környezetben újra kezdve teremtettek maguknak otthont, és igy az ifjú János is ezen az égtájon próbált boldogulni. Ifjú korában kereskedőként dolgozott, később mint földműves biztosította akkor már családja számára is a gondtalanabb holnapot.
Ez eddig nem is rendhagyó, vagyis talán még foglalkozni sem kellene vele, hiszen ehhez hasonló életsorsú ember tucatjával él a környéken. Ami különös - különössé lett ebben az emberben, az a hobbija és az ahhoz való kötődése, vagyis a sporthorgászat és az élete. Nem mondhatnám, hogy a horgászat az élete, mert ebből megélni aztán nemigen lehet, de nála ez mégis több mint hobbi. A horgászat része lett az életének, ami viselkedésében számtalanszor megnyilvánult, mert amikor az egyesületi érdekekről volt szó, ő egyszerűen ott termett és segített, sokszor erejét fölülmúlva, azaz mindennapi munkáját félretéve. Pedig a parasztembereknél nem sűrűn történik ilyesmi, mert egy-egy kényelmes "nem érek rá" -val elintéződik minden. Bocsa János bácsi a hasonlóktól eltérően önként beállt a sorba, mert látta, egyesületi érdekről van szó.
Gondolom nemcsak ez az egyedüli oka, hogy teret adunk neki, hanem mert "kettős szerelme", ami ahogy mondja, a anyaegyesülethez és a szomszédos zombori ©tuka egyesülethez is kötődik. Na, de miért? Ahogy elmondja, a kupuszinai Süllő az anyaegyesülete, és ezért azelőtt megtett mindent, most pedig szurkol, hogy a dolgok jól menjenek, de mivel a kedvenc horgászterülete a szomszédos egyesület környékén található, és már régóta oda jár, ott is otthon érzi magát. Így lassan-lassan bedolgozta magát már annak az otthonnak az életébe is, és ahogy mondja, ott is otthon van.
Az akkori időkben kiépített erdei horgászotthonba vezető salakútra sok pótkocsi salakot hordott, de kivette részét a szomszédos horgászotthon tatarozásánál is. A hosszú évek kettőssége jól megfér a két egyesület közt. A szomszédos egyesületben is elismerik több évtizedes fáradozását, és talán nem túlzás örülnek is a jelenlétének. Azt hiszem, nyíltságával kiérdemelte több generáció elismerését ugyanúgy, mint azt a bizonyos Jó reggelt! avagy Dobro jutro, Bocsa bácsi! azokon a ködös hajnalokon csónakba pakolás közben. Sajnos, a fiatal korosztálynak sejtelme sem lehet, mit jelentenek az öregnek ezek a Jó reggeltek. Néha-néha beszél ő is minderről, persze el-elérzékenyülve, mert leginkább abban csalódott, hogy a környéken egyre több a rossz szándékú ember.
Reméljük, hogy ez a 72 éves csupaszív ember, aki nap mint nap 12 km kerékpár és 7 km evezőutat tesz meg a horgászat érdekében, példaképként áll sok fiatal előtt.
Nem vitás, ő volt az, aki megalapozta a két egyesület kapcsolatát, ami lehetővé teszi a falusi horgászok részvételét a szomszéd egyesületben is. Valószínűleg az egykori helytállások alapozták meg a jelenleg jónak tudható viszonyt a zombori és a kupuszinai egyesület között.
Hogy a mostani állapotig eljuthassunk, a múltban szorgalmasan kellett építkezni, illetve dolgozni. Bocsa bácsi képletesen is, és szó szerint is több téglát tett ebbe az építkezésbe, mint mások. Köszönjük neki sok fáradságos munkáját, tevékenységét és kitartását, és kívánjuk, hogy élvezhesse a vagyonvisszaszármaztatásnak azt a pillanatát, amikor az ősei tulajdonában lévő Kopácsi-tó egy része ismét őt illeti meg. Ezen kívül szivből kivánjuk, hogy legyen olyan erőben, hogy csónakjával ismét becserkészhesse majdani saját vizének ígéretes halállományát.
Meséli: Guzsvány János



