Pecainduló
Hallgassatok meg most, elmesélem én,
Miként töltöm vasárnapom, hisz ez szenvedély.
Kora reggel kelek, mihelyt megvirrad,
Elkapom a pecanyelet és a horgokat.
Hálót, ásót meg a kukacos dobozt,
És az összes felszerelést, damilmadzagot.
Megindulok gyorsan a Dunára, sej,
Kiválasztom ott a parton, hol a legjobb hely.
Leülök egy tuskóra nagy kegyesen,
Bámulom a buktatókat csendesen.
Mivel hal ritkán akad a horgomra,
Időm van gondolni a torkomra.
Kapom hát szép csendesen az üveget,
És a jó kadárkából jót nyelek.
Reggel négytől estig ülök csendben,
És figyelem a buktatókat, hisz ez szenvedély.
Mozdulni sem merek, alig lélegzek,
Csak a tarka buktatókra néznek a szemek.
Végül egyszer aztán feszül a zsinór,
Elkapom a horognyelet, itt az alkalom.
Örömömben most csillog a szemem,
A hatalmas izgalomtól remeg mindenem.
Megrántom jól a nyelet a horgomat,
Veriték töri ki már az arcomat,
A hal már ott ficánkol a víz felett.
Pont akkor horognyelem eltört,
Jaj, a hal nagy lehetett rettentően,
Annál is nagyobb, mert hát elment tőlem.
Nézek a horgom után szomorúan,
Felsóhajtok keservesen, nagy búsan.
Rossz a zsinor, kérem könnyen elszakad,
A Duna meg hol megárad, hol meg leapad.
Nincsen jó horognyél, könnyen eltörik,
A pecázást egy héten csak egyszer engedik,
Akkor is csak lent a nagy Duna vizén,
Nem akarják megérteni, hogy ez szenvedély.
Mindenki összefogott már ellenünk,
Igy sem törhetik le jó kedvünk.
Azért is kijárunk mi, ha nincs is hal,
Nem riadunk mi vissza, ha sorsunk bal.
Mert fogni, akár hogy van, mindig lehet,
Horognyelet vagy az üveget.
A Pecainduló története
