A pecainduló története

Egy-egy környezetnek lehetnek jellegzetes ismertetői, egyedi jellemzői, sajátos rendszabályai, azaz íratlan viselkedési szabályai, amik részben megkülönböztetik e környezetet a másiktól, de részben ötvözik is tágabb térségünket.

Amiről a következőkben esik a disputa, arra nem lehet mondani sem, hogy egyedi, vagyis csakis a miénk, meg hogy csakis minket jellemezne, de mégis rólunk is szól, az elődeinkről is, és ami lényeges : a maradandósága. Hát mi is lehet ennyire egyetemes? Persze, csakis a Pecainduló.

Nem horgászinduló, nem is pecásinduló, hanem "Pecainduló". Ugyanis az elmúlt kb 100 évben visszamenőleg, a Tanító urak korszakában, volt falunknak egy tanító-kántor-tanító családja, akik nóta- és dalszerzéssel is foglalkoztak, és hát az 50-es évek vége úgy hozta, hogy a fiatalabb dalszerző ihletet kapott egy vén tölgyfa árnyékában, és megkomponálta a pecainduló vázlatát.

Mindezt az ősbemutató előadója meséli, Kazimity András borbélymester, aki már maga is benne van a korban. Az emlékek már-már összekúszálódtak a közelmúltról-ból, de erre határozottan és pontosan emlékszik, mert olyan élményekhez kötik, amelyek maradandónak bizonyultak. Ma is látja maga előtt, amint az öreg nagybácsi és ő bevetésre készen lesik a halat. A csapat harmadik tagja Sturcz Józsaf tanító úr viszont lejjebb vonul a parton a terebélyes lombú tölgyfák egyike alá, előkésziti a jegyzetfüzetét és jegyzetel. Így indul az induló élete. A produkció teljes állapotban már csak a tél folyamán kerülhetett az amatőr színjátszók repertoárjára s előadására falunkban és máshol is.

Az ősbemutató első állomása Zombor várost illette meg. Abban az évben a művelődési egyesület csapata rövid egyfelvonásos jelenetekkel szórakoztatta a nagyérdemű közönséget, és a szünetben a színtér átrendezése alatt megtörtént a nagy bemutatkozás.....

Kilép az előadónk a színtérre, amúgy az 50-es évek szerelésében, (ami szakadt, foltos gúnyából, nagy gumicsizmából, perge kalapból, az elmaradhatatlan pecabotból és persze a hátizsákból állt), és öblös baritonjával rázendít: ,,Most hallgassatok ide, elmesélem én... ’’. A közönség persze hallgatott várakozóan. A zene halkan követi az előadót, aki rímbe szedve és hangszerelve sorolja a teendőket és a szükséges kellékek egybegyűjtését a kimenőre, elbohózza magát a kimenőt, hol humorizálva, hol parodizálva. Előadónkat, a kadarkából nagyot nyelve, a darab végén hatalmas tapsvihar várja, tehát a közönség el volt bűvölve e jelenet hatásától. Előadónk még megjegyzi, hogy kis időre meg is szűnt a közönség besktulyázott szokásos viselkedése, azaz taps-taps-taps és csönd, mig várják a következő produkciót. Jelenet közben most előbújt a nem szokásos hahotázás, egyesek a székről is lenevették magukat, komoly hölgyek a mai rock-koncertekhez hasonlóan sikoltozásukkal oldották fel feszültségüket, illetve fejezték ki tetszésüket. A nagy taps, hahota és sikoltozás ellenére a közönségből mégis kihallatszott egy hölgy megjegyzése: "No Gyula, ezután ha pecálni mész, először hátizsákvizsga következik".

Előadónk szerint az ilyen pillanatok miatt megéri a sok-sok munka fáradalma, örömöt ad a közönségnek, de persze önmagának is, amit a magáénak tud a mai napig.

Tehát akkor Zomborban megtörtént az első előadás, hatalmas sikerrel, azóta pedig számtalanszor hangott el a Pecainduló dallama, mert a falunk zenekarai bár a dallamát tudják, a szöveget meg, ki hogy. Mivel a különböző mulatságokon a dallamra már ropni lehetett, ami a többségnek elegendő is volt, a szöveget igénylő vendég viszont már pontosan tudta, hogy a prímás úrnak hogyan kell feleleveníteni az emlékező képességét.

Elő a bugyellárist, ki a bankóval, hiszen tudni illik, végeredményben a lényeg, hogy lássák, hogy kinek muzsikálnak.

Szó a szóban a Pecainduló él. Sok-sok műsoros esten szórakoztatta a vendégsereget, és hogy miért is van ez igy, ezen el lehet gondolkozni. Az induló szövege részben kitér a pecakimenő alapelemeire, előkészületeire, amit a szerző valószinűleg rokonától hallott talán számtalanszor. Érdekes, hogy az öreg Feri bácsi egy-egy mondatára naphosszat kellett várni, kivételt képezett a peca-téma, amikor hirtelen eleredt a nyelve, és egy egész élettapasztalatot akart gyorsaságban elmesélni.

Nos, Feri bácsinál a peca még az áramosítás előtt is nagy szenvedély volt. Korán kellett kelni és a cuccot elrendezni a bringára, mert az esti petróleumlámpa használata költséget jelentett, az asszonynak pedig lábatlankodást. Szóval maradt a kora reggeli lehetőség, mihelyt megvirradt. Legtöbbször ez került szóba az emlékek felelevenítése közben, és talán a szerzői nótaszöveg is ezen alapszik. Na, de van itt még valami!

Hát a felszerelés! Fektessünk még kis hangsúlyt a damilmadzagra is. A hetvenes években járó, vagy azon túli pecásaink még emlékezhetnek a lenmadzagra, a fonottmadzagra stb. Akkortájt a damilról mint szuper dologról beszéltek, mivel még pontos nevét sem tudták, de akkor már rangjelző volt körükben ez a kifejezés.

Igaz, hogy akkoriban még a 0,50 –es is könnyen szakadt, mint a pamutcérna, de azért az már "damil" volt, ami persze a tulajdonost fitogtatásra késztette. Az is lehet, hogy ha a dalszöveg elemzését a damilról az idősebb veteránok elkezdik, könnyen nosztalgiázáson kapják magukat, de ne, ne szégyeljék! Gyűjtsék maguk köré a környék sporthorgászait, pionírjait, ifijeit és bátran meséljék el az elmúlt 50-60 év sztorijait, sőt kezdhetik úgy is, hogy: "Most hallgassatok ide, elmesélem én ...", mint ahogy tették örömmel visszaemlékezve András bácsi és Sóta Pali bácsi, az egykori pecások és humoristák.

Mesélte: Sóta Pali bácsi és Kazimity Andris bácsi